Nyeregkészítés egykor – a fanyereg és utóélete

A hazai bőrművesség témakörében a lószerszám-összetevők kialakításáról szóló írásokkal folytatjuk a SZALAKÓTA program kézműipari cikksorozatát.

Mint az eddigiekben már kitértünk rá, a késő-középkori és az újkori szíjjártók egyben nyergesmesterek voltak, ám a korábbi, honfoglaláskori lovas-felszerelések készítőit nem lehetett elsősorban bőrművesnek tekinteni (faművesnek és ötvösnek valamivel inkább), és csak fokozatosan vált a nyeregcsinálás túlnyomórészt szíjasfeladattá. Amikor ez bekövetkezett, a régi fanyereg közvetetten még mindig meghatározó konstrukciónak számított, a még mindig favázas bőrnyergek követték az előzmény számos formajegyét. A folklorikus bőrsallangok a honfoglalóknál még nem voltak szokásban – különben szőrén (nyergetlenül) is meg kellett tudniuk ülni a lovat, mégpedig úgy, hogy nekik és a lónak ne egyhamar fájjon ez – ,  a díszítőkedv a nyergek fatestére, illetve a tarsolyok fémrészére, a tarsolylemezre irányult. A tarsoly, vagy a lovasok felszerelésének megannyi más nevezetes darabja – például az íjtartó átalvető, a nyíltartó tegez vagy puzdra – nem is feltétlenül bőrből készült (szövet-iszákok), de ha bőrből, nem különösebben előkészített és gondozott bőrből.

Annak a fanyeregnek az esetében, amelynek alakzatához elődeink messze keleten szoktak hozzá – hogy aztán honossá tegyék a Kárpát-medencében –, a ló nyeregtakaróval (horzsolásvédővel) borított hátára két nyeregdeszka (nyeregtalp) feküdt rá hosszában. Az állat szempontjából jóval kíméletesebb szerkezet jött ilyen alapon létre, mint a párthus, római-lovagi és arab nyergek esetében. A nyeregtalpat nyárfából fejszézték kissé ívelt, a lóhátra jobban illeszkedő formára. A végeikre összefogó íveket, eperfa kápákat rögzítettek fel csapolással. A kápák közé lehetett ugyanis kifeszíteni a farbőrt. Nyersbőrből üléshez való darabot metszettek ki, illetve még vékony szíjakat. A farbőrt a végein odaszegelték a kápák kerek karéjához, míg a nyeregtalpak furatai felől a szíjfűzés lejjebb húzta a kialakult nyeregfelszín közepét. A rézsútosan álló nyeregtalp külső-felső részéből lógott alá a ló oldalain a kengyel, vagyis a lovas lábfejét alátámasztó, szíjfogta vasgyűrű. A bővebben faragott és festett kápák többnyire virágmintásak voltak.

Idő múltán a nyeregkészítők kezén a vaskos fa nyeregtest favázzá könnyebbedett, amelyet –  az úri változatú nyergeknél is, és a parasztiaknál is –kiszárított bükk gőzölése után szabtak ki. A faváz részeként a valahai nyeregtalpak karcsúsított változata mint oldallap vagy párnafa szerepelt. A részeket még összeerősítésük előtt (csontfőzésből nyert ragasztót, enyvet kentek rájuk), ritkás szövésű vászonbevonattal látták el. Az összeerősítésnél megnőtt a vasalás, a fémveretek szerepe, annál inkább, hogy egész kis heveder-rendszer felszegelése is hozzátartozott már a nyeregkészítéshez. A sűrű lenvászonból szabott gurtnik alkalmazása, a hevederezés a ló hasa alatt is biztosította a nyeregállást. Heveder által bundaréteg is kerülhetett a farbőrre. Az egyidejűleg eltérő nyeregfajták egyik különbözési síkja a kápamagasság volt: alacsonyabb-e, magas-e a kápafelhajlás, elöl magasabb-e vagy hátul, vagy netán kettősen magas kápájú katonai nyeregről van szó. Testessé a nyereg főleg a váz szőrrel történő kitömése által vált. Mindenekelőtt az ülésalja feltömését jelentette ez, de a később felhelyezendő bőrrészek is töméssel-varrással készültek. Legyakrabban birkagyapjú szolgált erre a célra. A feltömött nyeregváz még kapott egy feszes, levarott vászonborítást, és ezután már csakugyan a hosszas bőrmunka következett úgy a késő-középkor nyergeseinél, mint a 20. század első felének paraszti keresletre dolgozó nyergeseinél – ekkorra ugyanis a régebben huszársági stb. célú boknyereg (eredetileg bock) már általános használatúvá vált a hazai lótartók körében.

Napjainkban, amikor (például) üvegszálas gyári vázat vesz igénybe a nyeregkészítő, Magyarországon még mindig azt mondja a vázra: „a fa”.  Ne maradjon le témánk folytatásáról! Addig is…

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

A régi bőrművességi kultúra néhány részlete

Folytatjuk előző, a hazai bőrművességgel foglalkozó írásunkat a SZALAKÓTA program háziipari témájú cikksorozata keretében.

Tekintettel a nyersbőr kikészítésének viszonylagos sürgősségére, nyersbőr-kereskedelemmel jóval kevesebben foglalkoztak, mint készbőr- és feldolgozottbőr-kereskedéssel (felvásárló-vásározás, sátras rendelésfelvétel). Szigetszerűbben is mozogtak, mint amazok, belül maradva az egyes szűkebb tájkörzeteken.  Ami épp a nyúlbőrforgalmat illeti, azt a 18-19. században nagyrészt a batyus házalózsidók bonyolították. A tímárokhoz, vargákhoz nem elsősorban kereskedőktől került a nyersbőr. Maguk is ismerték a bőrkímélő nyúzás módozatait, voltak nyúzószerszámaik, függesztőeszközeik, de a bőrök többsége lenyúzva került az udvarukra – mint a szűcsműhelyekbe is –, a nyúzáshoz legjobban értőktől: a pásztoroktól és a vadászoktól, akik természetesen pontosan érzékelték a csak hibás vagy sérült állat és a beteg állat közti különbséget, illetve a vágott, lőtt állat és a dög közti eltérést. Ám a parasztok sem tartózkodtak mindig a saját vágású juhok, ökrök, lovak, disznók nyúzásától, sőt akár a bőrfeldolgozástól sem. Báránybunda céljából legjobb az egyéves kos januári vágása. Padlásra terítve a bőrt, rögtön betimsózták, a mosás stb. ráért.

A 18. század folyamán a tímárok és a vargák bőrkikészítési módszere összemosódott: ekkorra már a tímárok zöme is csersavval dolgozta meg a nyersbőröket, csak munkamenetbeli szokásaik voltak mások, mint a megoszlóbb figyelmű vargákéi, akik lábbelik kimunkálását, javítását is végezték. Nem mintha az eredeti, timsós-faggyús – csávázó, nem cserző – tímár-eljárás egészen kiveszett volna, de akik alkalmazták, mind fogyatkozóbb kisebbségbe jutottak, és a 19. századelőn már nem tímárokként, hanem hangsúlyosan fehértímárokként, vagy fehérjártókként emlegették őket. Kiveszni azért nem veszhetett ki egykönnyen a módszerük, mert a lószerszámok valaha mind ridegtartásos jószágok bőréből készültek, és az arányeltolódás az istállós gazdaságok bőrkiadása javára nem volt gyors, márpedig a ridegtartás felől származó marhabőr kezelési optimumát timsóval lehet elérni. A timsó vízben oldódó, savas kémhatású kálium-alumínium-szulfát. A fehérkezelt ridegmarhabőrből kialakított hámszíjazatok meglepően rugalmas anyagúak voltak, miközben igen nagy szakítószilárdságúak. A magyar lószerszám, kocsiszerszám az 1600-as években olyan feltűnő jótulajdonságokkal bírt, hogy francia küldöttség érkezett a timsós tímárság tanulmányozására, majd a Napkirály pénzügyi-gazdasági főhivatalnoka, Colbert akaratából Franciaországban meghonosult a „hongroayage”, a „magyar bőrkikészítés”. (Az így működő ottani manufakturális tímárüzemeket még 1800 körül is „hongroierie”-knek nevezték.)

Az istállós tartású állatok bőrét kezelő, cserzésre áttért 18-19. századi tímárok először nagy dézsákban beáztatták, megtörték, majd szőrtelenítették munkaanyagukat. A szőrtelenítéshez meszet használtak. A mész kimosását illetve a pőre rugalmasítását madár- (tyúk-, galamb-) és kutyaürülék-pácba áztatással végezték. Mindez csak a cserzésre előkészítést jelentette. Cserzéshez a sárga cserszömörce és a tölgygubacs sav-anyagát vették igénybe. A szűcsmester, mint irhaigényes bőrműves, nem mondhatott le az önálló bőrkikészítői tevékenységről, hiszen a tímárok, tobakosok, cserzővargák összes módszerében rutinszerűen elég nyomatékosan szerepelt a kopasztási fázis. Folytatjuk cikksorozatunkat… addig is…

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

Történeti bevezetés a hazai bőrművességbe

A SZALAKÓTA program kézművességgel foglalkozó cikksorozata keretében most a régi magyar bőrművesség ágainak eltérő jellemzőit, a bőrös háziiparok   különbségeit és kapcsolódásait tekintjük át.

Lovak felszerszámozása –  szekerek, szánok, kocsik elé fogatolása vagy különböző lovaglási célokra történő testfelszíni előkészítése – igényel ugyan némi szakértelmet, de külön szakmának soha nem számított. A parasztgazdáknak ugyanis járulékosan érteniük kellett hozzá, csakúgy, mint a lókupeceknek, a fuvarosoknak, a lovaskatonáknak, lovászoknak, lóidomároknak, ügetői hajtóknak vagy a rugós négykerekűvel büszkélkedő bérkocsisoknak, de még a vadászmestereknek is. Annál inkább elkülönült a nyergesmesterek (egyben hám-készítők), vagyis a szíjjártók foglalkozása. Elsődlegesen lószerszámot gyártottak, illetve a jármot viselő igásállatok szíjazatát. Másodlagosan a lovasok bőröveit, bőrtarsolyait is ők állították elő. Bicskatokot, erszényt, vagy – a puskapor feltalálása után – lőfegyver-tartót szintén lehetett tőlük igényelni, viszont a lábbelik elkészítésétől tartózkodtak, legalábbis nagy átaljában, amint a fonatos pásztor-ostorok készítését is külön specialistákra hagyták. Végképp nem foglalkoztak bőrköpönyegek, gubák, subák, bőrdolmányok, bélelt ködmönök, szűrök, kesztyűk, prémes fövegek, kucsmák, bőrkalpagok kialakításával, vagyis a 11. században már nálunk is sokhelyt működő szűcsök (és részben a jóval később megjelenő szűrszabók) dolgával. Már kissé más a helyzet, ami a bőrbevonatokat illeti, vagyis a fegyverek, kulacsok, szelencék, ládák, lócák, karfák, kocsiülések, támlapárnák stb. bebőrözése iránti valahai szíjjártó-hajlandóságot. Vállalt ilyen munkát a nyergesmesterek egy része,  de a késő-középkorban megjelenő kárpitosok szintén megtanultak bőrrel is bánni.

lábbeliket jóideig a nyersbőr-kikészítés timsós módszerű hívei, a tímárok formázták és varrták, ám ők az 1300-as évektől fokozatosan visszahúzódtak készbőr- és félkészbőr-ellátói funkcióba, elvesztvén a küzdelmet a csersavas módszerű (vörösesbarnító) bőr-előkészítést végző vargaműhelyekkel szemben. A bocskorok, a saruk, és az egész lábfejet befedő, elnyúló orrú cipők mind nagyobb hányadban a vargaműhelyek termékei lettek. A varga bőrkötényeket is szolgáltatott. A tobakosok olyan tímárok voltak, akik sosem varrtak, hanem török cserzésmódot alkalmazva a kordovánnál is finomabb szattyánbőr termelésére összpontosítottak. Majd a cserzővargák is mindinkább más szakmák bőrellátóivá váltak – a 19. századi szíjjártóknak már főleg ők szállították   a bőrt –, emellett bocskor-reparálókká (foltozóvargákká) vedlettek. Már az 1500-as években kezdték oldalt szorítani a vargákat a csizmadiák, pontosabban először még a vargáknak csapott fel jelentős része bőrrendelő csizmadiának. A csizmadia csizmákon kívül cipőket és cipellőket is készített. A szövetet és bőrt társító papucskészítés azért még sokáig varga-feladat maradt (a telente dolgozó falusi takácsok, akik a paraszti lakosságnak többnyire terményért adták a szövetet, a vargáktól és a szűcsöktől némi pénzhez is jutottak).

A gépjárművek elterjedésével, a lótartás jelentőségének megfogyatkozásával megjelentek azok a „szíjjártók”, akik lószerszámot már nem, csak öveket, kistáskákat, bőrtárcákat stb. állítanak elő. Őket bőrdíszműveseknek nevezzük. A szíjjártók ugyan mindig „bőrdíszművesek” is voltak egyben – csak annyiban nem voltak azok, amennyiben ez a szó még nem létezett. Maradjanak velünk cikkünk folytatása során is.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU