Fakopáncsolók

„Mónika vagyok, két kislány édesanyjaként és kézművesként megtapasztaltam, mekkora szerepe van a gyerekek fejlődése szempontjából az őket körülvevő tárgyak, különösen a játékok minőségének.

Anyaként és alkotóként azt álmodtam magamnak, hogy egyszer csupa olyan játékot és eszközt fogok készíteni, melyek kimondottan fejlesztő hatással vannak a gyerekekre. Ez az álom valóra vált, hiszen a Szalakóta programhoz csatlakozva megkaptam azt a támogatást, amivel megvalósíthattam alkotásaimat és elérhetővé tehettem őket a gyerekek és a tudatos szülők számára.”

A VELARI Nonprofit Kft. a SZALAKÓTA Program keretén belül olyan saját ötletüket megvalósító termékkészítőket, ezermestereket karol fel, akik saját termékeik előállításához, illetve értékesítéséhez szeretnének segítséget kapni.

További információért tekintse meg honlapunkat: Szalakóta Program: Képviselt termékek

A fenti termékek után érdeklődhet a szalakota@velari.org címen. #fakopancsolo

(X)

 

Nyeregkészítés egykor – a fanyereg és utóélete

A hazai bőrművesség témakörében a lószerszám-összetevők kialakításáról szóló írásokkal folytatjuk a SZALAKÓTA program kézműipari cikksorozatát.

Mint az eddigiekben már kitértünk rá, a késő-középkori és az újkori szíjjártók egyben nyergesmesterek voltak, ám a korábbi, honfoglaláskori lovas-felszerelések készítőit nem lehetett elsősorban bőrművesnek tekinteni (faművesnek és ötvösnek valamivel inkább), és csak fokozatosan vált a nyeregcsinálás túlnyomórészt szíjasfeladattá. Amikor ez bekövetkezett, a régi fanyereg közvetetten még mindig meghatározó konstrukciónak számított, a még mindig favázas bőrnyergek követték az előzmény számos formajegyét. A folklorikus bőrsallangok a honfoglalóknál még nem voltak szokásban – különben szőrén (nyergetlenül) is meg kellett tudniuk ülni a lovat, mégpedig úgy, hogy nekik és a lónak ne egyhamar fájjon ez – ,  a díszítőkedv a nyergek fatestére, illetve a tarsolyok fémrészére, a tarsolylemezre irányult. A tarsoly, vagy a lovasok felszerelésének megannyi más nevezetes darabja – például az íjtartó átalvető, a nyíltartó tegez vagy puzdra – nem is feltétlenül bőrből készült (szövet-iszákok), de ha bőrből, nem különösebben előkészített és gondozott bőrből.

Annak a fanyeregnek az esetében, amelynek alakzatához elődeink messze keleten szoktak hozzá – hogy aztán honossá tegyék a Kárpát-medencében –, a ló nyeregtakaróval (horzsolásvédővel) borított hátára két nyeregdeszka (nyeregtalp) feküdt rá hosszában. Az állat szempontjából jóval kíméletesebb szerkezet jött ilyen alapon létre, mint a párthus, római-lovagi és arab nyergek esetében. A nyeregtalpat nyárfából fejszézték kissé ívelt, a lóhátra jobban illeszkedő formára. A végeikre összefogó íveket, eperfa kápákat rögzítettek fel csapolással. A kápák közé lehetett ugyanis kifeszíteni a farbőrt. Nyersbőrből üléshez való darabot metszettek ki, illetve még vékony szíjakat. A farbőrt a végein odaszegelték a kápák kerek karéjához, míg a nyeregtalpak furatai felől a szíjfűzés lejjebb húzta a kialakult nyeregfelszín közepét. A rézsútosan álló nyeregtalp külső-felső részéből lógott alá a ló oldalain a kengyel, vagyis a lovas lábfejét alátámasztó, szíjfogta vasgyűrű. A bővebben faragott és festett kápák többnyire virágmintásak voltak.

Idő múltán a nyeregkészítők kezén a vaskos fa nyeregtest favázzá könnyebbedett, amelyet –  az úri változatú nyergeknél is, és a parasztiaknál is –kiszárított bükk gőzölése után szabtak ki. A faváz részeként a valahai nyeregtalpak karcsúsított változata mint oldallap vagy párnafa szerepelt. A részeket még összeerősítésük előtt (csontfőzésből nyert ragasztót, enyvet kentek rájuk), ritkás szövésű vászonbevonattal látták el. Az összeerősítésnél megnőtt a vasalás, a fémveretek szerepe, annál inkább, hogy egész kis heveder-rendszer felszegelése is hozzátartozott már a nyeregkészítéshez. A sűrű lenvászonból szabott gurtnik alkalmazása, a hevederezés a ló hasa alatt is biztosította a nyeregállást. Heveder által bundaréteg is kerülhetett a farbőrre. Az egyidejűleg eltérő nyeregfajták egyik különbözési síkja a kápamagasság volt: alacsonyabb-e, magas-e a kápafelhajlás, elöl magasabb-e vagy hátul, vagy netán kettősen magas kápájú katonai nyeregről van szó. Testessé a nyereg főleg a váz szőrrel történő kitömése által vált. Mindenekelőtt az ülésalja feltömését jelentette ez, de a később felhelyezendő bőrrészek is töméssel-varrással készültek. Legyakrabban birkagyapjú szolgált erre a célra. A feltömött nyeregváz még kapott egy feszes, levarott vászonborítást, és ezután már csakugyan a hosszas bőrmunka következett úgy a késő-középkor nyergeseinél, mint a 20. század első felének paraszti keresletre dolgozó nyergeseinél – ekkorra ugyanis a régebben huszársági stb. célú boknyereg (eredetileg bock) már általános használatúvá vált a hazai lótartók körében.

Napjainkban, amikor (például) üvegszálas gyári vázat vesz igénybe a nyeregkészítő, Magyarországon még mindig azt mondja a vázra: „a fa”.  Ne maradjon le témánk folytatásáról! Addig is…

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

A régi bőrművességi kultúra néhány részlete

Folytatjuk előző, a hazai bőrművességgel foglalkozó írásunkat a SZALAKÓTA program háziipari témájú cikksorozata keretében.

Tekintettel a nyersbőr kikészítésének viszonylagos sürgősségére, nyersbőr-kereskedelemmel jóval kevesebben foglalkoztak, mint készbőr- és feldolgozottbőr-kereskedéssel (felvásárló-vásározás, sátras rendelésfelvétel). Szigetszerűbben is mozogtak, mint amazok, belül maradva az egyes szűkebb tájkörzeteken.  Ami épp a nyúlbőrforgalmat illeti, azt a 18-19. században nagyrészt a batyus házalózsidók bonyolították. A tímárokhoz, vargákhoz nem elsősorban kereskedőktől került a nyersbőr. Maguk is ismerték a bőrkímélő nyúzás módozatait, voltak nyúzószerszámaik, függesztőeszközeik, de a bőrök többsége lenyúzva került az udvarukra – mint a szűcsműhelyekbe is –, a nyúzáshoz legjobban értőktől: a pásztoroktól és a vadászoktól, akik természetesen pontosan érzékelték a csak hibás vagy sérült állat és a beteg állat közti különbséget, illetve a vágott, lőtt állat és a dög közti eltérést. Ám a parasztok sem tartózkodtak mindig a saját vágású juhok, ökrök, lovak, disznók nyúzásától, sőt akár a bőrfeldolgozástól sem. Báránybunda céljából legjobb az egyéves kos januári vágása. Padlásra terítve a bőrt, rögtön betimsózták, a mosás stb. ráért.

A 18. század folyamán a tímárok és a vargák bőrkikészítési módszere összemosódott: ekkorra már a tímárok zöme is csersavval dolgozta meg a nyersbőröket, csak munkamenetbeli szokásaik voltak mások, mint a megoszlóbb figyelmű vargákéi, akik lábbelik kimunkálását, javítását is végezték. Nem mintha az eredeti, timsós-faggyús – csávázó, nem cserző – tímár-eljárás egészen kiveszett volna, de akik alkalmazták, mind fogyatkozóbb kisebbségbe jutottak, és a 19. századelőn már nem tímárokként, hanem hangsúlyosan fehértímárokként, vagy fehérjártókként emlegették őket. Kiveszni azért nem veszhetett ki egykönnyen a módszerük, mert a lószerszámok valaha mind ridegtartásos jószágok bőréből készültek, és az arányeltolódás az istállós gazdaságok bőrkiadása javára nem volt gyors, márpedig a ridegtartás felől származó marhabőr kezelési optimumát timsóval lehet elérni. A timsó vízben oldódó, savas kémhatású kálium-alumínium-szulfát. A fehérkezelt ridegmarhabőrből kialakított hámszíjazatok meglepően rugalmas anyagúak voltak, miközben igen nagy szakítószilárdságúak. A magyar lószerszám, kocsiszerszám az 1600-as években olyan feltűnő jótulajdonságokkal bírt, hogy francia küldöttség érkezett a timsós tímárság tanulmányozására, majd a Napkirály pénzügyi-gazdasági főhivatalnoka, Colbert akaratából Franciaországban meghonosult a „hongroayage”, a „magyar bőrkikészítés”. (Az így működő ottani manufakturális tímárüzemeket még 1800 körül is „hongroierie”-knek nevezték.)

Az istállós tartású állatok bőrét kezelő, cserzésre áttért 18-19. századi tímárok először nagy dézsákban beáztatták, megtörték, majd szőrtelenítették munkaanyagukat. A szőrtelenítéshez meszet használtak. A mész kimosását illetve a pőre rugalmasítását madár- (tyúk-, galamb-) és kutyaürülék-pácba áztatással végezték. Mindez csak a cserzésre előkészítést jelentette. Cserzéshez a sárga cserszömörce és a tölgygubacs sav-anyagát vették igénybe. A szűcsmester, mint irhaigényes bőrműves, nem mondhatott le az önálló bőrkikészítői tevékenységről, hiszen a tímárok, tobakosok, cserzővargák összes módszerében rutinszerűen elég nyomatékosan szerepelt a kopasztási fázis. Folytatjuk cikksorozatunkat… addig is…

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

Fakopáncsolók

„István vagyok, beteg édesanyámmal élek egy kis faluban, ahol a munkához jutás igen korlátozott sokunk számára. A Szalakóta programról egy kézművestől hallottam, és úgy döntöttem megpróbálom a csatlakozást, attól függetlenül, hogy az én munkám nem az alkotásban, hanem az ahhoz szükséges anyagok előállításában merül ki. A legjobb döntés volt, hiszen a Szalakóta program telente lehetőséget biztosít arra, hogy az általam kitermelt faanyag tovább értékesítésre kerüljön olyan ezermestereknek, akik saját, egyedi terméküket készítik el belőle, így ez családom számára egy biztos, plusz bevételi forrás idényszerűen, de hosszútávon.”


A VELARI Nonprofit Kft. a SZALAKÓTA Program keretén belül olyan saját ötletüket megvalósító termékkészítőket, ezermestereket karol fel, akik saját termékeik előállításához, illetve értékesítéséhez szeretnének segítséget kapni.

További információért tekintse meg honlapunkat: Szalakóta Program: Képviselt termékek

A fenti termékek után érdeklődhet a szalakota@velari.org címen.  #fakopancsolo

(X)

Történeti bevezetés a hazai bőrművességbe

A SZALAKÓTA program kézművességgel foglalkozó cikksorozata keretében most a régi magyar bőrművesség ágainak eltérő jellemzőit, a bőrös háziiparok   különbségeit és kapcsolódásait tekintjük át.

Lovak felszerszámozása –  szekerek, szánok, kocsik elé fogatolása vagy különböző lovaglási célokra történő testfelszíni előkészítése – igényel ugyan némi szakértelmet, de külön szakmának soha nem számított. A parasztgazdáknak ugyanis járulékosan érteniük kellett hozzá, csakúgy, mint a lókupeceknek, a fuvarosoknak, a lovaskatonáknak, lovászoknak, lóidomároknak, ügetői hajtóknak vagy a rugós négykerekűvel büszkélkedő bérkocsisoknak, de még a vadászmestereknek is. Annál inkább elkülönült a nyergesmesterek (egyben hám-készítők), vagyis a szíjjártók foglalkozása. Elsődlegesen lószerszámot gyártottak, illetve a jármot viselő igásállatok szíjazatát. Másodlagosan a lovasok bőröveit, bőrtarsolyait is ők állították elő. Bicskatokot, erszényt, vagy – a puskapor feltalálása után – lőfegyver-tartót szintén lehetett tőlük igényelni, viszont a lábbelik elkészítésétől tartózkodtak, legalábbis nagy átaljában, amint a fonatos pásztor-ostorok készítését is külön specialistákra hagyták. Végképp nem foglalkoztak bőrköpönyegek, gubák, subák, bőrdolmányok, bélelt ködmönök, szűrök, kesztyűk, prémes fövegek, kucsmák, bőrkalpagok kialakításával, vagyis a 11. században már nálunk is sokhelyt működő szűcsök (és részben a jóval később megjelenő szűrszabók) dolgával. Már kissé más a helyzet, ami a bőrbevonatokat illeti, vagyis a fegyverek, kulacsok, szelencék, ládák, lócák, karfák, kocsiülések, támlapárnák stb. bebőrözése iránti valahai szíjjártó-hajlandóságot. Vállalt ilyen munkát a nyergesmesterek egy része,  de a késő-középkorban megjelenő kárpitosok szintén megtanultak bőrrel is bánni.

lábbeliket jóideig a nyersbőr-kikészítés timsós módszerű hívei, a tímárok formázták és varrták, ám ők az 1300-as évektől fokozatosan visszahúzódtak készbőr- és félkészbőr-ellátói funkcióba, elvesztvén a küzdelmet a csersavas módszerű (vörösesbarnító) bőr-előkészítést végző vargaműhelyekkel szemben. A bocskorok, a saruk, és az egész lábfejet befedő, elnyúló orrú cipők mind nagyobb hányadban a vargaműhelyek termékei lettek. A varga bőrkötényeket is szolgáltatott. A tobakosok olyan tímárok voltak, akik sosem varrtak, hanem török cserzésmódot alkalmazva a kordovánnál is finomabb szattyánbőr termelésére összpontosítottak. Majd a cserzővargák is mindinkább más szakmák bőrellátóivá váltak – a 19. századi szíjjártóknak már főleg ők szállították   a bőrt –, emellett bocskor-reparálókká (foltozóvargákká) vedlettek. Már az 1500-as években kezdték oldalt szorítani a vargákat a csizmadiák, pontosabban először még a vargáknak csapott fel jelentős része bőrrendelő csizmadiának. A csizmadia csizmákon kívül cipőket és cipellőket is készített. A szövetet és bőrt társító papucskészítés azért még sokáig varga-feladat maradt (a telente dolgozó falusi takácsok, akik a paraszti lakosságnak többnyire terményért adták a szövetet, a vargáktól és a szűcsöktől némi pénzhez is jutottak).

A gépjárművek elterjedésével, a lótartás jelentőségének megfogyatkozásával megjelentek azok a „szíjjártók”, akik lószerszámot már nem, csak öveket, kistáskákat, bőrtárcákat stb. állítanak elő. Őket bőrdíszműveseknek nevezzük. A szíjjártók ugyan mindig „bőrdíszművesek” is voltak egyben – csak annyiban nem voltak azok, amennyiben ez a szó még nem létezett. Maradjanak velünk cikkünk folytatása során is.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

A szekér készítése – a teljes összeállítás

Mostani írásunk a SZALAKÓTA program bognármesterséggel foglalkozó cikkfüzérének befejező része.  Legutóbb a könnyű magyar parasztszekér két főrészének kialakítását részleteztük. Most rátérünk a részek kettős összekötésére:  a szekér eddig említetlen alkotóelemeire a szekérderék alsó síkja alatt és afölött.

Szekérderéknak lényegében a szekér rakterét nevezzük, ha úgy tetszik, a belső legnagyobb „levegő”-részt, amely a megalkotott határelemek egybekapcsolásából adódik ki.  Vagyis ha egy szénát szállító szekérből kirámoljuk a szénát is, meg alóla az ágasokra fekvő vesszőfonat-lapot (fenék-cserényt) vagy palló-sort is, attól még a szekérderék továbbra is ott van a szekérben: a derékba ekkor is bele lehet állni, ha fölkapaszkodunk. Aljának magassági határát, kissé tengelyfölöttien, a nyújtóra fekvő ágasok rátét-keresztléceinek, a „haslófáknak” a teteje adja meg, míg hossza az elülső és hátsó saroglya, vagy a hajtó-bak és a hátsó saroglya távolságával azonos, szélte pedig a keréktávnál kicsit beljebb a kétoldali lőcsök, illetve az általuk megtámasztott szekéroldalak távolságával egy.

A nyújtó: az elülső és hátulsó szekéraljat összehidaló rúd, végei közelében egy-egy fúrott rögzítési lyukkal. Bevezetni a nyújtót a kész hátsó szekéraljba kell, a tengely-fölötti vánkoslécbe (a simelybe) elővágott résen át, majd továbbvinni az elülső simely megfelelő réséhez, a fürgettyű alá, ahonnan a nyújtónak már csak kis szakasza áll majd ki a lovak felé. A fürgettyű kissé megemeli a fenékszintet, pedig a szekérnek inkább előre jó lejtenie, egyebek közt ezért is nagyobbak a hátsó kerekek. A rövidebb nyújtót hosszabbra lehet cserélni, ennek megfelelően több hosszúságban készültek-készülnek a szekéroldalak is, a cserélgethető „lajtorják”.

A lőcs: hosszúkás, sajátosan formázott fa-forma, amely – megtöbbszörözve – a szekéroldalakat támasztja meg kétoldalról, a szekérderék alsó szélében meghúzódva. A „fejjel”, azon bütyökkel (gúzs-akasztóval), valamint „vállal”, „derékkal”, „lábbal” és a „lábon” kávával avagy köpüvel bíró lőcs elterjedése előtt efféle funkciót a szekéraljak keresztléceihez erősített rakoncák töltöttek be: a felhalmozott szálastakarmány a rakoncátlan szekérről széjjelszóródott, a rakoncás szekérről nem. A lőcshasználat elterjedésével a rakoncákat egyre kisebbre méretezték, de csökevényként megmaradtak bizonyos csatolási funkciókra. Az összesen négy  lőcs behozhatatlan előnye a rakoncával szemben az volt, hogy nagyban feljavította a szekér tehermegoszlását: a  teher részben kitolódhatott az oldalakra és a tengelycsapra, azonkívül a lőcsök egyenletesen vezették le a súlyt a négy tengelyvégre, így az aljak összetevőit már nem kellett annyira megvastagítani, a kerekek magasíthatók lettek, nem dőltek előnytelenül, a szekér egésze pedig nagyobb teherrel, nehezebb terepen is jobban vontatható lett.

szekéroldal váza létraszerű, de hosszában vízszintesre fordítják, illetve be- és kideszkázhatóvá képezik. A belső oldalon lapos, kívül domborúbb fokokat zápoknak, vagy íneknek hívják (a szélső zápot csütkének), a hosszú léceket bűrfáknak,  de van középkötés is, a közfa.  A szekéroldal igen sokvasalatos elem, csigás és tollforma végű merevítőkkel, láncokkal, körbilincsekkel. A hátsó záróoldal pedig, a fordított trapéz alakú saroglya optimálisan vasgombsoros tetejű, mert vaspálca-sorral rácsozódik.  A deszkákkal zárttá tett (elöl is, hátul is szereplő) saroglya a súber.

csatlás: máriaszeges rögzülésű fellépő-kengyel a szekérderékba, az egyik elülső keréknél húzódik, a fürhéc végei és a tengelyvégek közt  A szekér bakja: a hajtóülés az elülső villa egymáshoz közel érő végei (vagyis a kocsirúd-rögzítés) felett. Fadoboz-szerű, vagy csak szalmapárna jelölte hely. A szekér készen van, de hogy járjon is, ahhoz a rúd két oldalára még egy-egy lovat kell fogatolni – célszerűen -.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

A szekér készítése – a két főrész kialakítása

könnyű magyar parasztszekér villa-szerkezete (elülső ágasa, elülső szekéralja) azzal készül el, hogy tengelyre kerül, miután felülről falécek kerülnek a szárnyaira, keresztező-összekötő, a tengellyel párhuzamos állásban, és bővebben, mint a hátulsó szekéralj esetében. A fürhéc (vagy felhérc, feldhinc, éha) nevű tag-fa a rúdillesztési, keskenyebb végre kerül (hámfatartó előtétnek), a méteres, karvastag juha– vagy ihafa pedig, szintén faszegekkel, a szétágazási véghez.   Köztesen, a tengely fölötti helyen, az elülső simely –  vánkosfa-alakzat – fekszik, amelynek a tengellyel majd hajlított vasrudas vagy vaspántos összekötése lesz. A simely fölé kerül a fürgettyű (fergettyű): a forgófa. Közvetlenül a szekérderék szintje, síkja alatt ez fogja megadni a szekér fordulóképességét. Egyetlen erős középszög kapcsolja a vánkosfához és a tengelyhez. A hátsó, kisebb ágasnál (ott, ahol a szárnyak kifelé álló, nyakat alkotó vége akkor is szorosan összepászítandó, ha kétrészes az ágas) nincsen fürgettyű.

tengely a 19. század nagyrészében többnyire még fatengely volt, habár igen erős, vastag korpuszú, és vascsapokkal, -pántokkal biztosított. A század vége felé többségbe jutó vastengelyeket eleinte hámorok szolgáltatták a falvaknak, a 20. századelőtől már a vasüzemek, gyárak. Ma már szekérhez való vastengelyt nem ad sem hámor, sem gyár.  Községen belüli megoldások: vagy nagy gyakorlatú ráverő-segédkovácsok egész csapatával lehet ilyen alkatrészt előállítani, vagy beszerezni a műhelybe egy rugós gépkalapácsot.  Az elülső és hátulsó tengely a szekér legsúlyosabb vasrészei.

A szekér két taliga-része akkor van készen (összeköthető állapotban), ha a tengelyekre már fölkerültek a kerekek. A kerekek hajlatos talp-részét ma (körzős-szakaszoló) megoldással gyorsan ki lehet fűrészelni kőrisből. Régen ez sokkalta nehezebb volt, nem darabolták meg ennyire a talpat: hosszú léceket gőzöltek és talphajlító préssel, verítékesen iparkodtak elérni a kívánt eredményt.  A régmúlt „fakó” szekereinél (a vasalatlanoknál) ez, mint  szilárdság-megadó eljárás, elengedhetetlen volt: tagosított csak a vasalatos szekérkerék talpfája lehet. Miután a szilfa anyagú kerékagyba fúrt csapágyakból már körben kiáll mindegyik kifaragott (esztergált) küllő, ekkor lehet a talpszakaszokat körben ráverni a küllőkre (avagy fentőkre), pontosabban ezek külső, kisebb csapjaira. Az elülső, kisebb kerekek kevesebb-küllősek, mint a hátsók (például 10 – 12). Ebben a fázisban sok csiszolási, illetve vonókésező tennivaló van akkor is, amikor villanyfűrész, villanyeszterga áll rendelkezésre.  A műhely-bakra tett fakerék szélét kikápolják (kissé lejtesítik), majd felütik a talpra a ráfot, avagy singet, a vaslemezből kivágott fémszalagot, amelyből végeinek összehegesztésével lesz fémkarima a talpon. Ráfok, singek, vagyis erősítő, körbeszorító vaskarikák, abroncsok, pántok, gyűrűk feltevése a kerékagyhoz is ajánlatos.  A kerékagy kiállásába szoros tengelycsap-helyet –  puskát avagy perselyt  – kell ütni, erre speciális „puska”-szerszám, kanalas fúró szolgál.

hevítéses kovácsolás már a szekéraljak (az elülső és a hátsó) előállításánál halmozott feladatú, még a tengelyek ügyétől eltekintve is. A kovács-szekciónak sokféle kisebb-nagyobb vasformát kell már ekkor viszonylag gyorsan átnyújtania, hiszen a villa- illetve ágasfa maga is igényel merevítő vasfedést, ha nem is egybevágó borításként, hanem fa-margót hagyó, kontúrkövető közép-erősítésként, számos csavarlyukkal és csavarral.

Következő írásunk témája már a szekér teljes kialakítása lesz.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

Fakopáncsolók

„Bea vagyok. Gyermekkorom óta érdekel a kereskedelem az értékesítés és az, hogy ezzel a tevékenységgel nemes célt szolgáljuk.      

Szüleim saját kezük munkájával készített termékeiket árulták a kézműves piacokon, vásárokon, többnyire helybeli embereknek, hozzá segítve őket is ahhoz, hogy megfizethető áron jussanak minőségi termékekhez. Szívvel, lélekkel dolgoztak, minden terméknek saját története volt, ők így gondoskodtak rólunk és szerettették meg velünk ezt a világot gyermekkorunkban. Édesapám balesete óta felnőttként már én viselem gondjukat, de hagyományaikat, a nekem tanított értékeket tovább folytatom.

A Szalakóta program segítségével megszűntek azok a korlátok, melyek helyhez kötöttek minket, és ezen felül megkaptuk azt a segítséget, mellyel családi összefogásunk egy nap akár saját vállalkozássá nőhet, de a legfontosabbat adták nekünk, hogy az általuk képviselt kezdeményezés révén olyan bevételi forrást teremthettem meg magunknak, melyre biztosan számíthatok, és szüleimről gondoskodhatok.”

A VELARI Nonprofit Kft. a SZALAKÓTA Program keretén belül olyan saját ötletüket megvalósító termékkészítőket, ezermestereket karol fel, akik saját termékeik előállításához, illetve értékesítéséhez szeretnének segítséget kapni.

További információért tekintse meg honlapunkat: Szalakóta Program: Képviselt termékek

A fenti termékek után érdeklődhet a szalakota@velari.org címen.

(X)

A szekér készítése – hogyan fognak hozzá?

A SZALAKÓTA program régi itthoni mesterségeket bemutató cikksorozatában legutóbb a bognárság hagyományával foglalkoztunk. Most közelebb lépünk  a bognár  munkájához: a  kocsikészítés, szekérgyártás munkamenetét ismertetjük, a  talán legtipikusabb  itthoni bognártermék, egy lóvontatású négykerekű, a könnyű magyar parasztszekér esetén át. Egy ilyen szekér előállításának leírása félig-meddig képet ad néhány más jármű – a nehéz társzekér és az elsősorban személyszállító funkciójú fogatfélék (fakerekű kocsi, hintó stb.) – háziiparos gyártásáról is.

könnyű magyar parasztszekér nagyszámú helyi (kistérségi) változata csak olyan részletekben tér el egymástól, amelyek áttekintése arról is képet ad,  mely formaváltozat tekinthető a jármű viszonylag legáltalánosabb, illetve legelterjedtebb formájának.  Mindenképpen négylőcsös, oldalmegtámasztásos szekérről beszélünk, amely juhafás, fürgettyűs fordulószerkezetet foglal magába.  1800 tájától az 1950-es évekig változatlan alapszerkezettel, és országszerte jelentős volumenben készültek az ilyen szekerek; funkcióikról, valahai megbecsültségükről előző írásunkban már megemlékeztünk.

Tulajdonképpen egy többsíkú, és minden síkján többrétű mobil rács-konstrukciót, rácsrendszert kell megépíteni, amely – különösen bedeszkázatlan állapotban, ugyanakkor a vasalásokkal átcizellálva  (a funkcióktól el nem szakadó díszességében) – sajátos esztétikai élményt is nyújt. A szekeret jelentő rendszer könnyen szétszedhető és összerakható, főrészeire széttagolva a padláson nem nagy területen jól tárolható. Maguknak az összetett főrészeknek a szétszedése, habár lehetséges, de nem kívánatos és nem is ajánlatos.

A munkát a szekér-eleje rúdszárnyainak kivágásával a legtermészetesebb kezdeni. Kőrisfából a legjobb ilyen célra dolgozni: a kőris keményfa is, és viszonylag rugalmas is, míg majd a kerékagyakat a szigorúbb szilfából helyes kialakítani. (A lőcsöket esetleg megint másból, például bükkből). Ma az a normális, ha szalagfűrész, körfűrész, villanyeszterga, tárcsás csiszoló áll mindehhez rendelkezésre. Egykor a kerék- stb. csiszolás a vaslemezkéket szorongató bognárinasok keserves feladata volt, és egyáltalán, a villás szekér-eleje részeit előállítani ötször annyi időbe telt, mint most, az említett eszközökkel.  Bárdot használtak, rámás fűrészt, kézi vonókést, többféle kézifúrót – a küllőcsapokhoz  a legprecízebbet, az úgynevezett „bokázót” –, többféle vésőt és gyalut, meg kalapácsot. A méretezés egyébként jobbára szemmértékkel történt, figyelve az előállt részek arányviszonyaira.  Azt eleve lehetett tudni, hogy körülbelül három méteres kiálló szekérrúd (lófogatolási rúd) végének kell majd a villás előrész két szárnya közé illeszkednie úgy, hogy a szárnyak párhuzamos szakasza villanyak-szerűen fogja közre (és kihegyezetten) a rúdvéget. Az is eleve adottnak vették, hogy nagyjából kétméteres tengelytávval készítik a szekeret (gyakori volt ugyan a keskenyebb, fele ilyen széles kisszekér is), ezzel pedig már a villa-szétállási mérték is meghatározódik, minthogy az elülső kerekeknek a villás rész-szerkezet két oldalánál kell helyezkedniük.

Ez a rész-szerkezet, amely egyméternyire lóg be majd a szekérderék alá, még számos tagból áll, ezek kivágása aztán meg kell ismétlődjék, lévén, hogy a hátsó kerekek is hasonló szerkezet  két oldalán lesznek. Megkülönböztetésül a hátulsó szerkezetet nem villának, hanem ágasnak fogjuk nevezni, amint ez nem is mond ellent több vidék szóhasználati szokásának. (Máshol elülső és hátsó ágast mondanak, és a hátsót nem mindenütt két szárnydarabból rakják össze, gyakori az egy darabból faragás).  Az ágas kicsit kisebb a villánál, ám a hátsó kerekek éppenséggel nagyobbra méretezendők az elülsőknél, nagyjából egy arasznyival. Valójában két kétkerekű „talyigát” formál meg előbb a szekérgyártó, és csak ezután válik szekérszerkesztővé, vagyis a munka elvileg folytatódhatnék másként is, például két bricska-jellegű kocsi kialakításával. De még nem mutattuk be a két szekér-főrész összerakását sem – ezt legközelebbi írásunk részletezi.

A SZALAKÓTA Program egyéni, kisközösségi termékkészítőknek, ezermestereknek, alternatív művészeknek stb. nyújt jogi, adóügyi és pénzügyi vállalkozási tanácsadást térítésmentesen vagy jelképes áron a kezdetektől egészen az önálló vállalkozóként való működés szintjéig.

A programhoz elsősorban a következő területekről lehet csatlakozni: Nyugat-Dunántúl (Vas megye, Zala megye, Győr-Moson-Sopron megye) Közép-Dunántúl (Fejér megye, Veszprém megye, Komárom-Esztergom megye). De természetesen lehetőség van Magyarország más területéről is jelentkezni.

A további részletek felől tájékozódjon a program honlapján: www.szalakota.hu.

A SZALAKÓTA program a Széchenyi 2020 – GINOP-5.1.3-16 projekt keretében az EU és Magyarország Kormánya támogatásával valósul meg.

(X)
infoblokk_also_ESZA_EU

Fakopáncsolók

„Júlia vagyok, három gyermek édesanyja. Az első kreatív ötleteket gyermekeim adták nekem, ugyanis bármerre mentünk, nehéz volt cipelni a játékokat. Arra gondoltam, hogy várakozás közben milyen jó lenne, ha valami szerepjátékra ösztönző játékkal foglalhatnák el magukat, s ez méreteiben is praktikus egy édesanyának, mikor a gyerekekkel útra kel, akár csak egy-két órára.

Mások számára az általam készített figurák egyre nagyobb népszerűségre tettek szert, és szélesebb körben igény lett volna rájuk, azonban nekem a lehetőségem nem volt adott ahhoz, hogy az egyre nagyobb létszámban megjelenő érdeklődőt kiszolgálhassam.

A Szalakóta programhoz csatlakozva minden segítséget megkaptam ahhoz, hogy az ötleteimet megvalósíthassam, a szükséges anyagoktól kezdve a játékok különböző helyszínen történő bemutatásáig, hogy azokat még szélesebb körben megismertethessem.”

A VELARI Nonprofit Kft. a SZALAKÓTA Program keretén belül olyan saját ötletüket megvalósító termékkészítőket, ezermestereket karol fel, akik saját termékeik előállításához, illetve értékesítéséhez szeretnének segítséget kapni.

További információért tekintse meg honlapunkat: Szalakóta Program: Képviselt termékek

A fenti termékek után érdeklődhet a szalakota@velari.org címen.

(X)